"Az a baj, hogy nem voltál cigány, és nem tudod, milyen az"

Brigád

Hajnali ötkor ébresztőórák zaja a csepeli munkásszállás kopott folyosóján. Nincs idő átfordulni a másik oldalra, már táncol a rezsón a kotyogó. Öt éve élnek a lepukkant szobákban a kocsordi romák: Disznósék, Lakatosék, Baloghék, hogy ne a segélyekre támaszkodjanak, hanem a fővárosi építkezéseken robotolva megélhetést biztosítsanak otthon maradt asszonyuknak és gyermekeiknek.


A vekkerek fáradhatatlanok. Mosakodás a szobában lévő kagylónál, egy korty forró kávé, majd embereink felhúzzák a cementes, kőporos munkaruhát, s fél hatkor indulás a kiszolgált autókkal a munkaterületre. Olyankor még lehet közlekedni, sorra vált zöldre a lámpa, nem torlódnak fel a kocsisorok. A főváros másik végére, az agglomeráció településeire érve fél héttől hétig még van idő a reggelire, sőt még a második frissítő elfogyasztására is. És héttől kezdődik a munka: szó nélkül téglát hord, malteros vödröt cipel, betonkeverőt kezel, falaz, vakol mindenki. Nincs trécselés, cigarettázgatás. Minden mozdulatuk a fegyelmezett munkáról szól. A tizennégy fős brigád vezetője, D. Z. tizenöt éves kora óta csinálja ezt. Kocsordi ő is. Most lesz negyvennégy, az elmúlt harminc évben felépített már jó néhány házat ebben az országban. Másoknak. Ha külsőre úgy jellemezném, hogy tagbaszakadt, még nem mondanék semmit. Udvariasan szabadkozik, régóta nem mérte a bicepszét. Aktív erőépítőként 170-180 kilóval szériázott fekve nyomásban. És milyen jól jön az erő, ahol tonnákat mozdítanak meg naponta! Mint a dalszövegben: Tizenhat tonnát raktam, akár a gép, / A zord főnök így szólt: ez elég szép!


Estére benépesül a munkásszállás. Zöld Opellal érkezik vissza Disznós Károly és két fia. Az első emeleti nyolcágyas szobában zacskó kenyeret és babkonzerveket löknek az asztalra. Ebből készül majd, kolbásszal felturbózva, a "csepeli csemege". Bekapcsolják a kétezer forintért vásárolt fekete-fehér televíziót, amelyen keresztbe-kasul csíkok futkároznak. Fejünk felett ruhaszárító kötelek, a falon meztelen nők fényképe.

Disznós Karcsi két fiával, Krisztiánnal és Karcsival öt éve él itt, a szállón. Odahaza még két gyermeke van. Írhatnám, hogy öt éve járnak fel Budapestre, de inkább az az igazság, hogy havonta egyszer járnak haza, a Mátészalka melletti Kocsordra. Mert lassan ez az otthonuk, s odahaza csak vendégek. Így hozta az élet.

Elmesélik, hogy Mátészalkán, Kocsordon, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye szegényebb vidékén roma ember nemigen talál megbízható munkát. Napszámba felveszik, s ha kifizetik is, az csak idényjellegű munka. Szüleik egykor a mátészalkai fekete vonattal jártak a fővárosi építkezésekre, de ez a megélhetési lehetőség az utóbbi évtizedekben megszűnt. A rendszerváltást követően a közműberuházásokon találtak munkát, cső- és kábelfektetéseknél dolgoztak, aztán az ezredforduló után megcsappantak a lehetőségek. Disznósék s társaik öt éve újsághirdetésre jelentkeztek, úgy találkoztak a munkaadóval, aki építkezésekhez keresett szak- és segédmunkásokat. J. I. személyében becsületes munkaszervezőt találtak, aki kis munkakönyvvel alkalmazza a romákat, s rendesen ki is fizeti őket. Ez pedig szokatlan dolog ebben a világban. Cserébe vállalták azt, hogy a hét minden napján dolgoznak, szombaton és vasárnap is, s asszonyukat, gyermekeiket háromhetente, havonta láthatják.

- A romák többsége a szociális segély miatt meg sem próbál dolgozni, ezek szerint mégis megéri áldozatokat hozva munkába állni - jegyzem meg.

- Nem nagy összegért dolgozunk, de a 120 ezer forintot biztosan megkapjuk. A munkanélküli-járulék ezzel szemben 23 ezer forint. A segélyek mellett is alkalmi munkát kell találni, mert máshogyan nem lehet megélni. Még akkor is megéri Budapesten dolgozni, ha a kemény fizikai munkáért legtöbbször napi ötezer forintot kapunk, s ez az összeg már évek óta nem emelkedett - mondja Disznós Károly.

Krisztián ács-állványozónak tanult, de szerelmes lett, s megnősült. Egyébként a háromszáz fős kocsordi cigánysoron 18-19 évesen házasodnak a fiatalok. Krisztián hét éve él együtt feleségével, s már három gyermeke van. Nem láthatja őket, mert Budapesten dolgozik. A harmadik gyermek születésekor nem bírta, itt hagyta a munkát, s hazaköltözött.

*

Még szerencséje is volt, mert egy magyar beruházó plázát épített a romániai Nagybányán, s ott négyezer forintért napszámot tudott vállalni. A tél kezdetével megszűnt ez a lehetőség, négy hónap elteltével pedig visszajött a fővárosba, a szállóra, mert fizetnie kell a lakásrezsit. Kocsordon a gázóra leolvasásával próbálják kiszámíthatóvá tenni a költségeket: nyáron többet diktálnak, hogy télen kevesebbet számoltathassanak el.

Testvére, ifjabb Disznós Károly víz-gázszerelőnek tanult Mátészalkán, de az odahaza élő testvérei sorsát látva két év elteltével abbahagyta az iskolát, s inkább az apjával Budapestre jött dolgozni.

- Otthon a nővérem érettségivel sem tud elhelyezkedni, a kőműves öcsém pedig, aki nem akarta a feleségét és a gyerekeket magukra hagyni, nem talál helyben szakmunkát, de még napszámot sem. Kocsordon a tízórás napszámot elvállalnák már 3500 forintért is, de nem adódik számukra ilyen munkalehetőség - jegyzi meg keserűen, aztán elnyomja a cigarettáját. Fél óra alatt az ötödiket.


Nagy a mozgás a folyosón a zuhanyozók felé, papucsok csattognak a linóleumon. Egyre inkább a babkonzerveken időznek a tekintetek. Aztán a családfő feláll, és hirtelen mozdulattal kattint egyet az egyplatnis rezsó kapcsolóján. Krisztián teátrálisan, nagy átéléssel mondja, a televízióban látható főzőcskés sorozatok mintájára, ahogy kezébe vesz egy konzervet:

- Ma nem lazacot sütünk, s nem tatárbifszteket keverünk, hanem egy Budapesten felfedezett munkásételt készítünk. Olcsó és laktatós. Bab és kolbász összefőzve, a kenyérrel együtt ezer forintba kerül, s négy-öt fő is jóllakik belőle.

Balogh Róbert nemrég érkezett egy másik autóval. Ő is szobatárs, szintén kocsordi. Ledobja a holmiját az egyik ágyra, s dől belőle a szó:

- A régi rendszerben mindenkinek dolgozni kellett, s a romák sem henyéltek. Nos, húsz-harminc év alatt nem a romák lustultak el, inkább nagyon elromlott valami: megszűntek azok a lehetőségek, amelyek a képzetlen cigányoknak boldogulást jelentettek. Lecsúsztunk. A vidéki romák kiszolgáltatottak, és a fővárosban lehetőséget keresve sokszor az itt élő romák károsítják őket. Munkát ígérnek, de a ledolgozott napok után a kifizetés elmarad. Sok takarítónő megjárta már így.

- Az a baj, hogy nem voltál cigány, és nem tudod, milyen az. Becsületesen keressük a kenyérpénzt, de egy kalap alá vesznek minket az irigységet generáló kamuemberrel: Győzikével s a veszprémi késelőkkel - mondja Varga Gábor, aki a 29 ezer forintos szociális járadék mellett dolgozik fővárosi építkezéseken.

Kiderül, az építkezésen is kiírta valaki a konténerillemhely falára alkoholos filccel: "Vigyázzatok, buzik, cigányok, zsidók, mert Hitler anyja újra terhes!"

- És az egész életünk gyűlölettel megy el. Hát, van ennek értelme, mester úr? - kesereg Disznós Krisztián, a csepeli specialitást kavargatva fakanállal.

Szerencsére kopognak. Félénk fej furakodik be az ajtónyíláson. Megretten a magnó és a fényképező láttán. Tétován megszólal:

- Karcsi bátyám, majd ha végeztél, megnyírhatnál!

Megérkezik Lakatos Zsolt is, aki jókötésű, termetét, sportosságát nézve a brigádvezetőhöz hasonlítható. A fekve nyomásról beszélgetnek, mire Varga Gábor fátyolos hangon megszólal:

- Én is ugyanígy néztem ki, csak lefogytam, mert nincs otthon mit enni.

Röhögés, fújolás a reakció. Egymás szavába vágva figyelmeztetik, hogy az életkörülményeikről beszélgetünk, nem az ostobaságról. Persze nevet a megfegyelmezett kolléga is, lehet, hogy csak viccnek szánta ezt a mélyről jött sóhajtást.

Lakatos Zsolt 1995 óta jár a munkanélküli-központba, a közvetítőhöz, de még egy munkalehetőséget sem kapott. Másikuk arról beszél, hogy bútorgyárba közvetítették, de mikor meglátták, hogy roma, azt mondták, nem kaptak meg egy támogatást, ezért nem tudják alkalmazni. Erre úgy felelt, semmi baj, vegyék fel, egy hétig ingyen fog dolgozni, s utána döntsék el, mit ér. Nos, nem éltek az ajánlattal.

Elkészül a vacsora. De előtte még fésű és olló alá ül Lakatos Zsolt: Disznós Károly, körbearaszolva a széket, a haját nyírja. Nézi a tükörben az eredményt, tényleg jó munka.

- Barátom, most nincs pénzem, hogy kifizesselek - mondja Lakatos.

- Nem baj, ha nincs kétszáz forintod, mondd azt, hogy köszönöm, és el van intézve - feleli a munkásszálló hajszobrásza. Jön a következő kuncsaft.

A csepeli szállón élők egyikének fogyatékossága van. Mátészalkán az Erdértnél balesete volt 1984-ben: körfűrész vitte el ujjait. Sokáig nem tudta elképzelni a jövőjét, de újra munkába állt, s megfogadta, hogy nem akadályozhatja a sérült keze. Azóta húzza az igát, kavarja a maltert az építkezéseken. Jobban, mint bárki.

A munkásszállás lakói, a kocsordi munkások állítják, hogy Európa legszebb városa Budapest. S hogy részben a cigányok építették fel.

Egyszer eljön az a nap is. Péntek délben azt mondja a főnök: kevés a munka, a hét végére hazamehet a ko-csordi brigád. Zuhany a munkásszálláson, és irány a család! A havi 25 ezer fizetőrészletű, tízéves Opellal biztonságban munkába lehet járni, napszámot vállalni s hazautazni. Vonattal tízezer forint lenne fejenként egy retúrjegy, így pedig - öten utazva az autóban, háromszáz-háromszáz kilométert megtéve - szinte feleannyiból megússzák. Két-két üveg sört visznek magukkal. Meg se állnak hazáig, hiszen nem tudnának nyugodt szívvel kifizetni 290 forintot egy benzinkúti presszókávéért.

A mátészalkai nagybevásárlásra családonként 80 ezer forintot költenek. Ilyen ünnepi esemény alkalmával az anyósülésen ül a konyha nagyasszonya, a feleség, s irányítása mellett 40 ezerért húsféléket: olcsóbb baromfit és disznót vásárolnak, a fennmaradó összegből pedig fűszereket, zöldséget, édességet, teát és kávét. Persze ahogy emelkednek az árak, sokszor visszatetetik az árut a mérlegre, hogy nem számolták-e el a termékért fizetendő összeget.

Sokáig tekergek Kocsordon, míg Disznós Károly portájára jutok. A keresett férfi neve alapján tanácstalanok a településen magyarok között élő romák. Aztán egyikük felkiált: Maga nem a romasoron élő Tököst keresi véletlenül?! Persze, itt a ragadványnevükön ismerik az embereket.

Nem a legnagyobb, nem a legszebb ház az övék. Klári, a feleség szomorú.

- Kevesebb a munka a válság miatt, nem kell annyi segédmunkás, most egy hét kényszerpihenőt kaptak. Örülünk annak, hogy a férjem és a két fiam is itthon lehet, még ballagáson is voltak, de ez nagy érvágás nekünk anyagilag - szögezi le sóhajtozva.

A konyha falán sok-sok színes családi fénykép látható parafatáblára tűzve. Esküvőkről, gyermekekről, bácsikákról.

- Hogy telt az egy hét?

- Általában olyan munkát végzünk, amelyik a lábunkat készíti ki, így azt pihentettük, én például sokszor csak a televíziót néztem, videóztam. Miután az állásidő miatt kevesebb jövedelemre számíthatunk, már érdeklődtünk a meggyes gazdáknál a napszámról. De a paradicsomszedéstől se ijedünk meg, bár tudjuk, hogy ahhoz erős derék kell - vélekedik a családfő.

- Ha elfogy a pénz, már nincs hitel a falusi kisboltban. Régebben volt, de néhány cigány család elrontotta a renomét. És mit tudok csinálni ilyenkor, ha már az anyósom se tud kölcsön adni, megyek a kamatos pénzért - tudjuk meg az asszonytól.

- Ez mit jelent a gyakorlatban?

- Ha most ezer forintot kérek, két hét múlva kétezret kell visszaadnom. Nincs könyv, mivel ismernek, ez becsületbeli ügy. Oda megy az ember, ahol kap. És csak a kamatosokra lehet számítani.

Közben ifjabb Disznós Károly a kredenc szélén álló zeneberendezést próbálgatja. Két hangfalat, erősítőt s egy házimozi-lejátszót. Megjön Krisztián is, aki ma fát ültetett a kertben. A legkisebb gyermeket, a gyönyörű kislányt is hozza. Mondom tréfásan, adják nekem, hazaviszem, azt válaszolják, a világ minden kincséért sem.

Végül kisétálunk a családdal és Viktóriával, a kitűnő tanuló rokonlánykával a Dankó utcára. Igazi roma házsor fut végig itt, 350 lakóval. Az asszonyok és a férfiak egymástól elkülönülve beszélgetnek a porták előtt. Néhány gyerek labdázik. Sokan kíváncsiak, ki lehetek én, az idegen férfi. Sűrűn tekintgetnek felénk. Disznós Károly odakiáltja nekik:

- Ő jött a kék autóval. Nyomozó, beszélni akar veletek! - mire lassan elnéptelenedik a fél utca. Aztán jót nevetnek, és újra benépesül, korzóvá válik a környék.

Később a telepen találkozom Varga Józseffel, azaz Tatóval, a helyi kisebbségi önkormányzat vezetőjével, aki egyben a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei cigány kisebbségi önkormányzat elnöke is. Megtudom: Kocsord 3100 lakosú, s ennek 25 százaléka roma. Jó a kapcsolat a polgármesterrel s a képviselő-testülettel, a közmunkaprogramok is lehetőséget jelentenek az itt élőknek. Sportpályát, közösségi házat építenek, s később játszóteret is szeretnének létrehozni. A 35 közmunkás most a cigánytelep környékét hozza rendbe - szemetet nem is találtam itt.

Varga József szerint a kocsordi közösség 95 százaléka dolgos, Budapesten és a környéken keresi a megélhetését, s munkaszeretetükkel tekintélyt szereztek a környező falvakban. De nem a munkahelyteremtés jellemzi ezt az időszakot, így további elszegényedés fenyegeti a szabolcsi romákat is. Ráadásul, mivel a segélyre már nem ad hitelt a takarékszövetkezet, a felemelkedő, gazdagodó romák a kamatos pénzek nyújtásával egyre jobban kihasználják szegény társaikat.

Nehéz kiutat találni.

Eszembe jutnak Disznós Károly mondatai, amikor körbevezetett szerény otthonában: "Így vagyunk mi, szegényesen az igyekvő cigánytelepen. És reméljük, hogy nem véglegesen váltunk meg a csepeli munkásszállótól."


(2009. június)

Eddigi látogatók száma: Hit Counter by Digits