Titkok a Nyugati váltótornyából

Húzzák a vasat

Naponta kétszázhúsz vonat indul vagy érkezik a Nyugatiba. Nem kis logisztikai bravúr ezt megoldani a mozdony- és kocsicserékkel együtt az egymást keresztező tizenhét vágányon. Egy holland delegáció azt hitte, skanzenben jár, de nem, ez a valóság: csaknem százéves berendezésekkel, izomerővel működtetik ma is a váltók többségét a pályaudvari toronyból.


Akár jön, akár megy: a vonaton ülő ember ritkán vet pillantást a Nyugati csarnokától távol eső, a sínek között álló százharminc éves állomásszerű építményre. Nincs is rajta sok néznivaló: vakolata lemállott, vörösessárga tégláin nyomot hagyott az időjárás. A nem túl bizalomgerjesztő külső ellenére az épületnek nagyon fontos szerepe van, a benne dolgozók munkája pedig egyenesen nélkülözhetetlen. Ebből az épületből, amelyet csak toronynak hív a vasúti szakzsargon, vastag láncok vezetnek a föld alatt a közelebb-távolabb vezető sínekhez, váltókhoz. Az épület emeleti termében a váltókezelők acélkarok segítségével, a gályarabok szívósságával és a svájci óra pontosságával, vezényszóra húzzák a váltókhoz vezető, néhol száz méter hosszú láncot. Egyikük Vörös Sándor váltókezelő.

- Kettőkor csörgött a vekker. Nem átkozom, ez a dolga. Kibicikliztem a kiskunhalasi állomásra, s felültem a kettő negyvenes belgrádi gyorsra. Hat óra ötvenkor kezdődött a műszakom itt, a toronyban, s 17.50-ig tart - mondja a középkorú férfi, aki este fél tíz után tíz perccel ér haza. De addig még megmozgat néhány tonnát, ahogy szokás errefelé mondani: húzza a vasat. Huszonhárom éve csinálja ezt. Már többször ajánlottak neki vasúti munkahelyet a lakhelyéhez közelebb, de nem élt az alkalommal, mert itt jó a főnökség, és jó a kollektíva.

Két tanteremnyi helyiségben vagyunk a torony emeletén. Oldalt fém öltözőszekrények, kapcsolószekrények, vágányfoglaltságot jelző tábla, középen számtalan, láncokat csévélő kar az 1920-ban beszerzett Siemens-Halske vonóvezetékes berendezésen. Hatan dolgoznak itt egy műszakban, közülük most öten vidékiek. A kiskunhalasi váltókezelőn kívül inárcsiak, püspökladányiak. A munkát a főrendelkező, avagy forgalmi szolgálattevő irányítja, aki egy ötvenkapcsolós, mikrofonos asztalnál ülve szakszavakat osztogat, karokat fordítgat, kapcsolókat nyomogat. A kapcsolószekrénynél ül a táblakezelő is, aki a már modernizált első nyolc vágány elektronikus váltóit működteti. A további kilenc mechanikus vágány váltórendszere összetett munkát igényel. A vezető váltókezelő most "ablakozik": egy társával az épület két oldalának ablakainál állva speciális lámpával fényjeleket ad a mozdonyvezetőknek. Vörös Sándor és a hatodik kolléga közben vasat húz, azaz olykor könnyedén, máskor meg az erőkifejtéstől eltorzult arccal húzza, vagy tolja maga előtt a terem közepén álló berendezés acélkarjait.

Megint vonat jön. Nézzük meg újra.

Bor Tamás, a főrendelkező felpattan székéből, és azt kiáltja: "A 2757-ről Ceglédről járjunk be 17-re!" Odalép egy kapcsolószekrényhez, és elforgatja az egyik "belső vágányút, 13, 12, 24, 24" feliratú kapcsolót, majd a "fehér rovatos előjegyzési naplóba" jegyzetel. Közben az egyik ablakos váltókezelő, Kovács László már diktálja a vágányutat: Pozsony balról a 17-re, 1a, 2ab. Ehhez a másik oldalon álló ablakos, Belovári Csaba hozzáteszi: 3a, 16ab, 1821.

Vörös Sándor és Sintár István váltókezelők már ugranak a középen szolgáló acélkarokhoz. Reteszek csattognak, láncok feszülnek. Húznak egy lírát. A líra a vonat útja a sínek rengetegében. Nem akármilyen líra például a "Pozsonyból a 17-re". Azt jelenti, hogy kilenc-tizennégy váltót kell átállítani ahhoz, hogy a vonat több sínpárt keresztezve a rendelkezés szerint haladhasson tovább.

Az ablakosok egyike lámpát mozgat vízszintesen maga felé, jelzi a mozdony vezetőjének, hogy "gyere közelebb hozzám".

A főrendelkező beszél a hangosbemondóba, jelzi az érkező vonatot. Aztán "kiengedik a gőzt". Férfimunka volt. Egy szerelvény útja szabad, de lesz ma még kétszázvalahány, a hozzájuk tartozó ezer-ezerötszáz váltókar-átállítással. Ha igazán szakszerű akarnék lenni, akkor a fenti leírásban nem használtam volna a mozdony és vonat kifejezéseket. Itt gép van, és vasút van. Nincs piros jelzés sem - mert piros a tehén feneke -, csak a vörös szín és vörös jelzés használatos, világosítanak fel.

Reggel héttől kilencig tart a csúcs az érkező és induló vonatokkal, ki- és betolással. Este rosszabbul lehet látni, ilyenkor az ablakosoknak kell jobban figyelniük, télen pedig még nehezebb a vashúzás, hiszen lefagynak a váltók is. Olyankor a készenlétes vagy a váltókezelő lemegy az adott sínhez permetezni. Összeszokott kis csapat ez, egymásra vannak utalva minden percben. Kint pedig emberéletek függnek a munkájuktól. Talán a feszültséget oldandó, a terem számos helyén poénos újságkivágások láthatók. Így az öltözőszekrényes rész környékén az "Ingyen kezelik majd" és a "Ne fürggyé' le!" felirattól eljutok a "Fejszével verte agyon ivócimboráját" és az "Átvette a vezetést a fegyverneki kutya" szövegkivágásig. Igazán jó hatással voltak rám az "Elvonón verték agyon", a "Kicsinálta magát" és "A városi vagány félt a feleségétől" szalagcímek. A munkaterületen jóval komolyabb szövegekkel találkozom. A főrendelkező háta mögött egy fénykép olyan vonatról, amelynek a tetején is utasok ülnek "Sokan vagyunk, itt például egy bangladesi pályaudvaron" képaláírással, de a "A profik ritkán hibáznak" feliratot is megelégedéssel fedeztem fel.

Ekkor mint tisztelt vendéget odairányítanak a lánccsévélő karokhoz, s ahol "A minőségi izomzatért" újságkivágást látom, azt mondják, hogy próbáljam azt fölpakolni.

- Megvan a technikája. Kicsattantod, s minél jobban felhúzod a vasat, annál könnyebb lesz majd alulról nekifeküdve továbbtolni - magyarázzák.

- Rakd föl! Rakd föl! - skandálják.

Megpróbáltam, de a 11b rettenetes. Felhúzni még tudtam, de ütközésig betolni lehetetlen. Nekem legalábbis.

Ez a munka nem megy joghurttal és müzlivel. Táplálóbbat kíván. Már megpirították a fél kiló szalonnát a rezsón, s most Vörös Sándor váltókezelő óriási fazékkal a kezében végigaraszol a termen. A mester ma túrós tésztát készít annak, aki beszállt a közösbe. Négy főre hozzávalónak másfél kiló tészta, fél kiló szalonna, fél kiló túró és fél liter tejföl kellett.

Belovári Csaba ablakos váltókezelő kevesli az étellel a fazékba kerülő tápanyagot.

- Gyenge, óvodás adag lesz, én inkább szalonnát eszem kolbásszal. A müzlit meghagyjuk az irodásoknak - mondja hangosan nevetve. Kiderül, hogy pár nappal ezelőtt a hangosbemondós Irénke néni hat főre ötvenhat lángost sütött, s került még ahhoz egy doboz eljegyzésről maradt édes sütemény is. De nem ritka a kétszáz palacsintás műszak sem.

- Köszönöm, értem, de én se kefiren és müzlin élek. Tegnap elmentem egy helyre, ahol megkínáltak tápos lekvárral, de nem bírta a gyomrom - feleli erre az állomásfőnök által kijelölt kísérőm. Aztán bizonygatásul hozzáteszi: - Hús mindennap kell. Ráadásul lefekvés előtt még megkenek két karéj kenyeret vajjal. Nem margarinnal, vajjal.

Nagy a Nyugati pályaudvar forgalma. Jönnek-mennek a szerelvények, emberek tízezreit viszik célállomásuk felé. Hogy ez így lehessen, pattognak a vezényszavak a toronyban, s havi nyolcvanezer forintos nettó fizetésért lámpáznak, vasat húznak a váltókezelők. Nyugaton jóval modernebb eszközökkel és biztosítással dolgoznak az ilyen nagy pályaudvarok, gombnyomásra működik minden. Budapesten, a Nyugatiban a váltókezelés modernizálása több milliárd forintos beruházást igényelne, így ez a mai ínséges időkben szóba sem kerül. A toronyban dolgozók mást is el tudnának képzelni, ha a hatos lottójukat kihúznák, de ez az a munka, amelyet szeretnek. Vörös Sándor nagyobbik fia is itt dolgozott, ugyanitt, ugyanígy, ugyanennyiért. Kevesellte a fizetést, s továbbállt. Öt éve Kanadában él, sikeres cégtulajdonos, de azért gyakran megkérdezi az apjától: Ugye, olyan még minden a toronyban, mint azelőtt?


(2008. szeptember)

Eddigi látogatók száma: Hit Counter by Digits